magán-köz-vélemény

Az utóbbi években-évtizedekben oly sok sületlenséget olvastam, hallottam, hogy többnyire nem méltatom reakcióra sem a megnyilatkozásokat, sem azok elkövetőit. Amikor azonban szellemileg halmozottan hátrányos helyzetű figurákról van szó, akik olyasmibe ártják magukat, amihez annyit értenek, mint tyúk az űrrepüléshez, olykor kivételt teszek, már csak az utókor javára is.

Tisza István szobráról és személyéről van szó, pontosabban az azt övező félreértésekről. E félreértések és ostobaságok nem is magát Tiszát érintik csupán, sokkal többről van szó, már csak a történetbe kevert személyiségek okán is. Nem Tiszát akarom megvédeni, nem is igen szorul rá, hanem megdöbbenésemnek óhajtok hangot adni, hogy mennyire sematikusan progresszív (vagy fordítva, oly mindegy) némelyek világképe.

Kiadott szirmát hullajtó pártocskánk Botka László őrsvezető aláírásával egy közleményt. Ebben rövidsége dacára finoman szólva elképesztő mennyiségű ökörség döföli szememet. Itt az egész:

"Nem egy műalkotásról, nem egy szoborról van szó. Vitáról, valós politikai vitáról, érdemi nézetkülönbségről van szó, amelyet elfedni, elhallgatni káros és felesleges lenne. Tisza István gróf szobrának újraállításával nem értünk egyet, azt ellenezzük.
Tisza nem fejezte ki soha, sem saját korában, sem később a nemzet egységét, s ezen életének tragikus vége sem változtat. Ellentétben Kossuth Lajossal, Rákóczi Ferenccel, vagy éppen Andrássy Gyulával, akikre, s akiknek szobrára tisztelettel tekintünk.
Tisza István nem szerette a magyar progressziót, s a magyar progresszió sem szerette Tiszát. Ez egy évszázad múltán sem változott. Mi Ady oldalán állunk.
Egy ugyanazon nemzet részeiként – kormánypárt  és ellenzék – közös a történelmi múltunk, s a jövőnk is. Ezt vallani és vállalni minden magyar felelőssége és kötelessége. Ugyanakkor sokkal jobban kívántuk volna – s egyben szándékunkat és javaslatunkat ezúton ki is fejezzük - , hogy Tisza szobra helyett Deák Ferenc új emlékműve álljon a Nemzet Főterén, akinek személye és tevékenysége megkérdőjelezhetetlenül jobban fejezi ki az összetartozásunkat.
Mindezek alapján az MSZP frakciója nem vesz részt Tisza István szobrának újraállítási ceremóniáján."

Nos az ürdöng úr eme mondatban ragadható üstökön:
"Tisza István nem szerette a magyar progressziót, s a magyar progresszió sem szerette Tiszát."

Ugyebár világos? Ha Tisza rühellte a "progressziót", akkor nem is testesítheti meg a nemzet egységét. Mondják, drága elvtársak, Nagy Imre, akinek szobra van a Parlament csücskétől nem messze, aki 1956. október 23-án este még "elvtársaknak" szólította a népeket, és akit ezért üstöllést ki is fütyültek, mikor testesítette meg a nemzet egységét? Hogy élete legvégén valóban derekasan viselkedett és vállalta a halált is, megalázkodás nélkül, az nem változtat a tényen, hogy fölöttébb hosszú ideig szolgálta azokat a pusztító hatalmakat, amelyek 45 után (és már nem először, de akkortól végképp) sarkaiból fordítottak ki egy országot.

Az különösen mulatságos, hogy egy rövid kommünikében sikerül Deákot és Kossuthot összehozni mint a nemzet vitathatatlan nagyjait. Eltekintve az én szubjektív (?) megítélésemtől, nem olvasták tán az elvtársak a Cassandra-levelet? És azt a kis kötetet, ami "Párbeszéd a kiegyezésről" címmel Kossuth és Deák pengeváltásainak lenyomata? Mellesleg ez esetben alighanem Kossuthnak volt igaza, ha nem közös a külügy és a hadügy (valamint a pénzügy...), kétséges, hogy 14-ben belépünk-e a világháborúba. Bár Magyarország geopolitikai helyzete aligha engedte volna a háborúból való kimaradást. Egyébként amúgy Tisza ellenezte a háborút...

Kossuth és Deák részletes értékelése ezúttal elmarad, elég annyi, hogy egyiküket sem igen kedvelem. És vajon melyikük fejezi ki a nemzet egységét a fentiek fényében???

Kossuthról két apró megjegyzés: miközben ő nyugaton (és keleten), Törökországtól Anglián át Amerikáig ünnepeltette magát, de legalábbis jól megvolt (Törökország), itthon halomra ölték a forradalomban résztvevőket, hosszú börtönbüntetéseket szabtak ki, és ez akkor is igaz, ha időrendi sor szerint jórészt nem párhuzamosan zajló eseményekről beszélek. Ehhez képest Nagy Imre legalább meg tudott halni...

Ja, és volt valami vidini levél is nemdebár. Kossuth kinevezi Görgeyt, aztán egyedül az ő nyakába varrja a honvesztést: "Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn." Hogy nem szakadt Kossuth nyakába a plafon! Aki valami igazán mocskos dologra vágyik, olvassa csak el ezt a levelet. És ez csak egy cérnaszál abból a vizes lepedőből, amit rá tudnék húzni nemzetünk nagyjára. A nép, az istenadta nép, évtizedekig várta vissza Kossuth apánkat, hogy majd Kádárra biggyessze rá újra ezt a familiáris elnevezést. Egyik jobb, mint a másik.

A legérdekesebb vagy -ordenárébb kitétel ez ebben a közleményben: "Mi Ady oldalán állunk."
S ezzel el is érkeztünk a csúcshoz vagy mélyponthoz - kinek mi a tetszőbb.

Mármost Ady -többek között- emígyen nyilvánult meg Tiszáról:

"Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse."

Ezzel is egyetért az MSZP?

A fentiek nem túl finom szavak egy rongy embertől. Mindenki legyen erős: Adyról beszélek, s nem volt tévedés az előző mondat végén álló szó ragja.

Ady Endre kiváló költő volt és selejtes ember.

Nem is hivatkozom az "Elbocsátó, szép üzenet" mérhetetlen aljasságára, ami akkor is aljasság marad, ha százszor szép sorokba bújtatta a szerző, s mámor olvasni, de rút mámor, mert pusztító. Ha van karaktergyilkosság a földtekén, hát ez az. Csömöröm van olvastán, mégis elolvastam sokszor, mert van a gonoszságnak olyan foka, ami már-már elbűvölő.

Ha valaki azt hinné, szerelmi őrületben tett kijelentések megbocsáthatóak, különösen ha költő is az illető, azt megnyugtatom, van még tovább is. Sok-sok "tovább" van. Ízelítőnek csak kettő, hátha tanulnak még valamit a szociálista elvtársak.

"Az emberek ordítanak itt, hogy jön a vörös nacionalizmus. Eközben minden bástyát elfoglal a fekete nacionalizmus (értsd: a Vatikántól vezérelt klerikális elit). A vörös nacionalizmus a nemzeti társadalmat és nemzeti kultúrát sehol sem bántja. Meglátjuk, ilyen ártatlan lesz-e a fekete is." (A piaristák; Budapesti Napló 1906. május 11.)

Aha, kibújt a (szoci) szög a zsákból. Az ártatlan, szép, vörös nacionalizmus, amitől nem kell félni, sőt. Már 19-ben megmutatta magát ez a vörös nacionalizmus, rácáfolva a látnok Ady hagymázos történelem- és társadalom- és politikafelfogására. Kár, hogy AdyBandi nem ismerhette Kányádi "vörös villamosát". Az meg még nagyobb kár, hogy úgy látszik, szocialista fivéreink és nővéreink sem, vagy ha mégis, nem tanultak semmit, se a múltból, se a költészetből.

Ady persze nem érhette meg a Tanácsköztársaságot, sem a 45 utáni országrombolást. Sajnos. De a párizsi kommünről csak tudott egyet s mást? És ez volna az ártatlan vörös nacionalizmus?

Azon is elgondolkodhatnának nevezett párt meg nem nevezett tagjai, hogy az alábbi Ady-szöveg vajh mennyire felel meg a PC ma ötpercenként hangoztatott elveinek. Érdekes stichje van a szerzőnek, nem? Természetesen nem a "moralisták" pellengérre állítására gondolok... Istenem, ha szegény Csurka mondott volna hasonlót...

"Moralisták

Unalmassá lesz már a folytonos panasz. "Korunk hibái", "társadalmunk betegségei", ezek újabban a vesszőparipák. Ezeken lovagol boldog-boldogtalan, s el lehet mondani, hogy soha annyi szociológus nem botránkoztatta az emberiséget, mint manapság. Minden esetből morált vonni le, mindenkit megítélni, s az egyéni szabadság elveit csak magunkkal szemben tartani tiszteletben - ezek az újabb moralisták alapelvei. Az igazság pedig az, hogy ezek az urak rendszerint a legnagyobb hipokraták [!] és ha semmi egyebet, de az ő hibájukat fel lehet róni ennek a kornak, melynek egy régi anekdota a legjobb jellemzője:
A cigány lopott a vásáron, s üldözőbe vették.
- Fogjátok meg - kiáltják az üldöző atyafiak.
- Fogjátok meg - kiáltja leghangosabban a cigány...
...Felesleges a mesét tovább mondani. Sok cigány van a mi moralistáink között!" (Debreczeni Hírlap 1899. február 8.)

Nos, úgy tűnik, Adynak és kései, de nem kevésbé buta és elfogult utódainak -ha Ady oldalán állnak- legkevésbé sem az a bajuk, hogy Tisza nem testesíti meg a nemzet egységét. Mert vagy osztják Ady véleményét Tiszáról (is), vagy nem tudják, mit beszélnek.

Ugyanabban a betegségben szenvednek még mindig, azt képzelik, a "progresszió" a mindenség egyedül helyes vezérlő elve, holott a progressziónak még a tartalma sem egészen világos, kivéve, hogy a beavatottak értik belőle egymást. Tudják, mit akarnak. Terrort. Ha mást nem, hát véleményterrort.

"mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál."

Olykor böngészek, s mint cseppben a tenger, tárul elém egészen apró dolgok szemlélésekor is múlt és jelen képtelen összefonódása.

Nemrég akadtam rá a következő könyvre, ami mellett minden bizonnyal sokan vállvonogatva haladnának el, legjobb esetben is a számukra nem sokat jelentő múlt semmitmondó relikviáját látva benne.

A könyv 1951-ben jelent meg, bővebb információk róla itt.

Fejemet mélán félrehajtva eltűnődtem azon a világon, amikor a nagy és testvéri Szovjetunióból kellett idejönnie Altuhov elvtársnak, hogy elmagyarázza, mit kell csinálnia a magyar pamutiparnak. Mert nyilván itthon csupa hülye és/vagy revizionista, fasiszta, rendszerellenség üldögélt a pamutipar fellegváraiban, minden erejével szabotálva a szocializmus építését kies hazánkban. A Párt, a haladó élcsapat meg túl kevés megbízható tagot számolt ahhoz, hogy a társadalom, a gazdaság minden egyes hajszálerén rajta tartsa a mutatóujját, megszabva a helyes irányt minden egyes vércsöppnek minden egyes pillanatban.

Amúgy érdemes beleolvasni az előszóba, ahol borzongva olvashatjuk Ormai Árpádné Kossuth-díjas szövőnő nevét, s szégyenkezhetünk, hogy korcs korunk immár nem kétkezi sztahanovistáknak (vö. Pióker Ignác) osztogatja az állam legmagasabb elismeréseit. Igaz, pamutiparunk sincs már.

Az más kérdés, hogy sokszor ügyeskedés és egyszerű kis csalás állt Sztahanov elvtárs legdaliásabb magyarországi tanítványainak eredményei mögött, de hát spongyát rá, manapság ennél izmosabb (vagy -izmusosabb) látványpolitizálás is zajlik, lásd még az éhségmenetben gömbölyödő S. Gábort és az ő (minimum) negyedmilliárdos éhbérét.

O tempora, o mores! - kiáltott föl annak idején Cicero, s vele mondhatnánk mi is: "Ó idők, ó erkölcsök - de jó lenne már egyszer móresre tanítani a hazugokat, tolvajokat, csalókat!"

Legalább egyszer nyerjen már Lúdas Matyi, ne csak Fazekas Mihály örökbecsű művében, de a valóságban is!

Apropó, hogy miért is nem győzedelmeskedhet Lúdas Matyi nálunk? Mert egyszer, valamikor, még a gengszterváltás hajnalán leírta az Alkotmánybíróság az elmúlt évtizedek egyik legaljasabb mondatát, gyakorlatilag lehetetlenné téve az elszámoltatást. E mondat imígyen hangzik:

"A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló."
(11/1992. [III.5.] AB-határozat)

Vagyis az emberek, akik közül sokakat megkínoztak, tönkretettek, elnyomtak, elpusztítottak, igazságérzete menjen a francba, elég nekünk a pozitív jog, amit meg úgyis egy szűk csoportocska írogat, jóllehet nyugati (= jó - legalábbis szerintük) minták alapján, ámde köszönő viszonyban sincs az eredmény holmi metafizikai tényekkel, mint az igazság és az igazságosság. Ha pedig nincs viszonya az írott jognak magasabb mércékkel, akkor éppen a lényegét veszti el.

Ja, és az AB akkori elnökét Sólyom Lászlónak hívták...

No de vissza az alaptörténetünkhöz! (Bár eddig is folyton erről beszéltem...)

Szóval volt akkoriban, amikor ez a pamutiparos könyv megjelent, egy nagy és hatalmas és ordas barátunk, amit Szovjetuniónak hívtak. Most van egy másik nagy és hatalmas és ... barátunk, amit meg Európai Uniónak neveznek. Ez az a jó barát, amelyik nem engedi, hogy moslékkal etessük a disznót, de azért a dioxinos táp egy ideig nem szúrt neki szemet, amelyik szerint szemétre kell dobni a nem megfelelő dőlésszögű uborkát, mostanában meg éppen az akácosainkat akarja kiirtatni, miután a szőlő egy részét úgyis sikerült neki, ez az a jó barát, amelyik meghatározza, milyen növényt hány hektáron szabad termelni és hány disznó, kecske, marha és egyéb jószág zabálhat önfeledten ólban, istállóban vagy épp ridegen tartva, mert ha nem, jönnek a szankciók. Még szerencse, hogy csirke, malac és birka nem érti ezt a randa latin szót.

Ez az a jó barát, amelyik állatbarát törvényeket hoz, például hogy mekkora katracban kell tartani a csirkét, de emberbarát törvényekkel még nem büszkélkedhet.

Mondjuk ott van Spanyolország, ahol csaknem 900.000 Romániából érkezett vendégmunkás van, de a helybelinek nincs munkája. Ámde Spanyolország nem zárhatja le határait a beáramlók előtt, csupán esetileg, korlátozott időre, átmenetileg, külön kegyként az uniótól. Merthogy saját maguk nem tehetnek ilyet. Nincs hozzá joguk. De akkor mijük van?

Ez az a jó barát, amelyik tankok helyett jogszabályokkal akarja terrorizálni az embereket, mert a melegfelvonulás az rendben van, bármilyen ordenáré és blaszfém módon viselkednek is egyes résztvevők, de a karácsonyfa Brüsszelben már sérti akárkinek az érzékenységét. Tehát betiltjuk. Helyesbítek: lecseréljük politikailag korrekt baromságra. Ez az a jó barát, amelyik megvalósítja, sőt továbbfejleszti  a kommunista egyenlőségelvet: nincs különbség jó és rossz között, minden relatív, mindenki azt csinál, amit akar, mindenki úgy valósítja meg primitív kis önmagát, ahogyan neki tetszik, újabban már a biológiát is átírják, nincs önmagától valóan nő és férfi, mindenki az, ami akar lenni. Kötelezően. És ha neked ez nem tetszik, a legválogatottabb jelzőkkel hallgattatnak el, olykor az állásodból is kirúgnak vagy éppen börtönbe dugnak.

Már csak azt várom, mikor jelenik meg Altuchoff elvtárs-polgártárs-komiszár Bruxelles-ből és magyarázza el, hogyan kell a kecskét uniókompatibilis módon megfejni. Mert a marhákat, akik mi vagyunk, már úgyis ők fejik. És még jól járunk, ha csak fejnek, fejnek a végtelenségig, és nem vágnak le egyszer csak, mint kivénhedt, fölös jószágot. Jól járunk...? Egy uniót már túléltünk. És ezt...?

Amint a címből is kitűnik, ezúttal a modern művészetről ejtünk pár szót.

Apropója egy minapi hír, miszerint egy olaszországi múzeumban a takarító elvégezte a dolgát, azaz rendet csinált és mindent oda helyezett, ahová való. De inkább idemásolom az egész hírt, hiszen rövid és tömör, mint a higiénés asszisztens fölmosófája.

"Kidobta a szemétből készült művet a takarító
2014.02.20.     

A takarító szorgalmasan végezte munkáját a dél-olaszországi Bari galériájában, amikor szétszórt kartonlapokat, újságokat és morzsát vett észre a földön. Gyorsan összeseperte, hogy a kortárs művészet kedvelőit tiszta padló várja. Másnap azonban kiderült, a takarító Sala Murat egyik installációját dobta ki. Lorenzo Roca, a Chiarissima nevű takarítócég feje azt mondta, alkalmazottjuk csak a dolgát végezte, és a cég biztosítása fedezni fogja a mű 10 ezer euróra (3,16 millió forintra) becsült értékét – írja a BBC.
Antonio Maria Vasile marketinges szerint azonban a művészek is hibásak, mivel nem jelölik meg egyértelműen, mi az alkotás része, és mi nem. Nem is ez az első eset: 2010-ben a felkapott brit művész, Damien Hirst sörösdobozokból, kávéspoharakból és egyéb mocsokból összetákolt alkotását dobták ki véletlenül, de így járt a londoni Tate Modernben kiállító Gustav Metzger is, akinek papírszemetét hajították a kukába."

Ahogyan látom, az emberi normalitás olykor sorozatban működik, hiszen nem az első eset, hogy műtárgynak álcázott mocskot oda utalnak, ahova való.

Számomra kérdés, hogy pár marék kartonlap, újság és morzsa mi a fenétől ér 10.000 eurót, még akkor is, ha sietve idegen névvel illetik ("installáció") és "alkotója" divatos név.

Tulajdonképpen itt be is fejezhetném nyelvem köszörülését a modernitás agybaján, csakhogy innentől kicsit komolyabbra fordul a szó, mert ennek az amúgy tragikomikus történetnek sokkal távolabbra ható következményei vannak. Különösen is, hogy éppen most került a kezembe egy 2012-ben készült interjú Gulyás Gáborral, aki akkoriban a Műcsarnok igazgatója volt. Mivel újabban az interneten az a szokás terjed, hogy régebbi lapszámokat se lehet ingyér' használni, a cikk számomra különösen fontos részeit ide fogom gépelni, ezúttal link nélkül, ha valakit az egész érdekel, kaparja elő a Heti Válasz 2012. évi 36. számát (szeptember 6.). Az interjú lényeges pontja a "Mi a magyar?" című kiállítás, melynek bizonyos elemeire is van utalás az alábbiakban.

"- Újságíró: De nem mind maradandó: egy arannyal lefújt kisbicikli, egy mégoly szellemes árnykép a falon vagy két csík őrölt paprika nehezebben őrizhető meg az utókor számára. Még tán az is kérdés, hogy ez művészet-e.
- Gulyás Gábor: 1929 óta, amikor Marcel Duchamp egy közönséges piszoár műalkotásként való kiállításával új irányt szabott a képzőművészetnek, mondhatni más paradigmában mozgunk. Kétségkívül más ezeknek a műveknek a hatásmechanizmusa is, mint a hagyományos táblaképeké."

Itt jön pár becsmérlő szó az értetlen közönségről, aztán:

" - Újságíró: A közönség hozzáértése mellett az is kérdés, hogy a kortárs alkotók beszélik-e a közönség nyelvét.
- Gulyás Gábor: A művészettől most is valami olyasmit várunk el, amit Arisztotelész katarzisnak nevezett. Évszázadokon át a legfontosabb, ami egy műalkotást meghatározott, a szépség volt. Ez kényelmessé is tette a befogadót, mert elég volt megnéznie egy festményt, és azt mondani rá, hogy tetszik. A kortárs művészet esetében - nagyjából Duchamp óta - a katarzis nem a szépség, hanem valamilyen gondolattal, ideával való szembesülés révén jön létre. Egzisztenciálisan fontos kérdésekkel a hétköznapi életben egyre kevesebb alkalmunk van szembesülni, s arra is egyre ritkábban szorulunk rá, hogy gondolkodjunk. Miért is fárasztanánk magunkat ilyesmivel? A kortárs művészet szerint a katarzis miatt. Ahogy egy közeli ismerősünk halálakor érzett gyász talán lehetőséget ad az elmúlással való szembesülésre, vagy egy vallásos élmény a transzcendenciával való találkozásra, úgy teremthet alkalmat egy jó műalkotás valamely fontos idea katartikus megélésére."

Mármost bennem katarzis és ideák helyett kérdések fogalmazódnak meg.

Az újságíró (Sümegi Noémi egyébként, jár neki, hogy leírjam a nevét) helyes problémát fogalmaz meg, amikor arra kérdez rá, mi nevezhető egyáltalán művészetnek. Válasz természetesen nincs, csupán sznobkodó visszamutogatás egy valóban beskatulyázhatatlan (abnormális) egyedre, aki állítólag új irányt szabott a képzőművészetnek a pisildéjével.

Tehát újra fölteszem én is a kérdést, mi a művészet, mi nevezhető műalkotásnak, ki mondható művésznek?

A családi piszoárt nem tudom kiállítani, mert nem rendelkezünk vele, de sárga négyzeteket lila pöttyökkel én is tudok kreálni. Akkor én most művész volnék? Ha nem, miért nem? Mert nincs papírom róla? Nevezett sárga-lila vászonrongálás -tegyük föl- még senkinek nem jutott az eszébe. Tehát "alkotásom" egyedi, új, sosemvolt. Ekkor sem vagyok művész? Mitől leszek az? Ha eleget ír rólam a sajtó? Mennyivel kevesebb idea van az én sárga-lilámban, mint egy piszoárban? Én is bele tudok magyarázni bármit. Mit lehet egyébként belemagyarázni egy piszoárba? A pisit? Ettől nagyobb dolgot aligha... Nagydolgokra alkalmatlan eszköz ez. Attól, hogy egy piszoárt kiállítunk közszemlére, mért válna műtárggyá? Mert sokan nézik? Hogy ez műtárgy, az csupán a "művész" önkényes kijelentése vagy van bármiféle alapja? És ha van, mi volna az? Milyen "egzisztenciálisan fontos kérdést" képes egy piszoár fölvetni? Van-e határ műtárgy és nem műtárgy között?

Salvador Dalí egykori ötlete, hogy nagy nyilvánosság előtt meztelen nőket hempergetett meg festékben és vászonon, aztán eladta jó pénzért hülyéknek, modern művészet vagy a modern művészet karikatúrája?

A művész, mármint az igazi, nem ezekre a pisihuszárokra gondolok, többek között arról ismerszik meg, hogy van valami, amit csak ő tud abban a formában, amiben kifejezi magát, és amellett, hogy egyedi, különös, nevezzük akár formabontónak vagy forradalminak (micsoda hülye szavak!), képes valamiféle egyensúlyt találni önmaga újdonsága és a befogadók léte között. Szándékosan nem a befogadók gondolkodásáról, világlátásról, ízléséről és egyebekről beszélek, hanem a létükről, ami foglalata és lényege minden egyéb részegységnek, legyen az a műélvező filozófiája, hite, véleménye, felfogása. A művészetben mindig egzisztenciák ütköznek, az alkotóé és a befogadóé. Ha az alkotó képes valamit életre hívni, ami megérinti a közönség létének bármely elemét, akkor (mű)alkotásról beszélhetünk és katarzisról is, jobb esetben. A szem, az agy, a lélek, a szív katarzisáról. Csakhogy nehéz eltekinteni az értékektől, mert "megérinteni" úgy is lehet valakit, hogy provokálom, megbotránkoztatom. Csak provokálom, csak megbotránkoztatom.

Persze abban a pillanatban, hogy értékekről beszélek, nyomban metafizikai síkra lépek.

Manapság az érték egyrészt igen gyakran pénzben mérendő, másrészt -ugyebár- mindenkinek más és más az érték. Mióta az ember önmaga istene lett, maga szabja magának a törvényt, amit aztán esze ágában sincs betartani, azóta az érték is megkérdőjeleződött, mint lassan már minden, ami emberi, minden, ami természetes.

Mi más lehetne a művészet egyik legmarkánsabb jellemzője, mint a szépség? "A szépség menti meg a világot" - ahogyan Dosztojevszkij mondja. A szépség látszólag megint csak relatív. Kinek mi a szép? Csakhogy van itt egy kis bökkenő. Amit a görögök kalokagathiának neveztek, vagyis a szépség és a jóság együttesének. Vagyis pontosan tudták, hogy tartalom és forma szorosan összetartoznak. A valódi szépség sohasem felszínes, üres, hanem gazdag esszenciával bír, ami az erényt is magában foglalja. És megfordítva. Ha úgy tetszik, a tökéletesség vágya testesül meg a műalkotásban. Így aztán a művészet nem csupán esztétikai kérdés, hanem filozófiai is. A lét kifejezője. De minek a kifejezője egy piszoár...? A modern ember létének? Akkor meg is érdemeljük, hogy ott tartunk, ahol.

Valaki tán azt mondhatná, sok idő telt el a görögök óta, a kereszténység tökéletesség-ideája sem mérvadó már rég, megváltozott a világ. Persze. Csak megint egy bibi van: az ember, a homo sapiens maga. Sok minden más lett az eltelt évszázadokban-ezredekben, de az ember alapvető és legfontosabb kérdései ugyanazok: élet és halál, lét és nemlét, boldogság és szenvedés, szerelem-szeretet és gyűlölet, barátság és ellenségesség, erény és bűn, szép és rút, ok és cél, jólét és jól-lét. Ha valaki ezeket is képes tagadni, értelmükből kiforgatni, akkor tényleg nem marad más hátra, mint egy piszoár peremén kapaszkodva lógni a nihil szakadéka fölött. Csak egy kérdésem maradt: kapaszkodunk még vagy már aláhullottunk?

...vagyis "vannak könnyeik a tárgyaknak".
Vergilius Aeneisének 1. énekében hangzik el ez a mondat, amikor a menekülőben lévő főhős, Aeneas várván a karthagói királynőre, hogy az eldöntse sorsát, egy szentély képeit nézegeti, s döbbenten fedezi fel, hogy a képek elpusztult hazájának állítanak emléket, megörökítve a görögökkel folytatott vesztes háborút.

Nem, nem filológiai fejtegetés következik, csak elöljáróban meg akartam magyarázni a címet, hogy a latinul nem tudók is értsék. Bár ha Babits azonos című versére gondolnak, az is megteszi.

A minap dolgozatokat javítottam. Kiválasztottam magamnak egyet a számos piros tollam közül. Kedvelem a rollertollakat, könnyed és folyamatos írást tesznek lehetővé. Már a többedik dolgozatot firkáltam össze, amikor egy percnyi pihenő során rámeredtem az íróeszközre. Nem én vettem, elhalt unokanagybátyámtól maradt rám. Lakása fölszámolása során számos apró tárgyat nem volt szívem kidobni, köztük ezt se. Az oldalán átlátszó műanyag, ezen keresztül látszik, mennyi tinta maradt még. Alig a negyede hiányzott. És erről újra eszembe jutott, akitől megörököltem.

Nem tudom, mikor vette-kapta ezt a tollat. Amikor munkára fogta, aligha sejtette, hogy ő már nem fogja elhasználni.

Tanárember volt, mint magam is. Illetve dehogy olyan, mint én!

Történelmet és földrajzot tanított, gyakorlatilag szinte az egész életét egyetlen általános iskolában élve le. A földrajz volt a mindene. Járt sokfelé a világban, hosszú körutakat szervezett magának a hatvanas-hetvenes években, amikor ez nem is volt olyan egyszerű. Nemcsak a politikai helyzet miatt, a Nyugat-Kelet vasfüggönyös elkülönülése okán, hanem akkoriban még nem voltak olyan segédeszközök, mint az internetes helyfoglalás vagy a mobiltelefon. Hogy úgy mondjam, kézi erővel kellett mindent megoldani. Aztán eszembe jutott egy-két levelezőlap is, amiket innét-onnét hazaküldött az édesanyjának, hogy tudassa, minden rendben, majd jön valamikor. Mire ezeket az édesanyja kézhez vette, ő már árkon-bokron túl járt, rég egy másik városban vagy országban volt.

Mindazt, amit magába szívott itthon vagy külföldön, kiárasztotta a növendékeire, mint egy bővízű folyó. Szenvedélyes elkötelezettsége olyan erős hatással volt számos tanítványára, hogy annak nyomai máig fellelhetőek az életükben.

Volt egy lány, aki rendszeresen küldte neki ünnepre az üdvözlő lapokat-leveleket, és egyben mindig beszámolt élete folyásáról. Kikerült a hölgy Angliába, és még onnan, évtizednyi idő múltán is megemlékezett az ő egykori tanáráról, újra meg újra felbukkanva a múltból. Nem is lett szakmabeli, ha jól emlékszem. Nem akart semmit, csak kedves volt és nem felejtő.

Van híres tanítványa is, Kubassek János például, aki ma az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója. Több interjúban megemlékezett róla, mivel azok között szerepel, akik elindították pályáján. Többször meg is látogatta öreg tanárát a kórházban. A kórházi folyosó padján ülve mesélt elragadtatással, milyen tanára volt még az általánosban, hogy mennyit köszönhet neki. Nemcsak szakmailag, emberileg is. Őrizgeti ő is hűségesen a példaképet ma is.

A tollról még más is eszembe jutott.

Nemsokára három éve lesz, hogy megkezdtük vele élete utolsó, legkínkeservesebb útját. 2010. december 1-én került kórházba. Nem lévén saját családja, felesége, gyermekei, anyámmal, aki első unokatestvére anyai ágról, kísértük el, mert akkor már a betegségének súlyos tünetei miatt nagyon nehezen tudott járni. Aznap hó esett, majd ónos eső. Ma is alig hiszem, hogy saját lábán képes volt elcsoszogni erre az útra. Menet közben még befizette a heti lottót, aztán a kórház. Onnan már ki sem engedték, látva a leleteit és az állapotát. És már nem ment haza soha többé. És aznap este elesett, és már nem tudott többé lábra állni. Bal oldalára lebénult. A világutazó élete egy ágyra korlátozódott, és arra a pár tárgyra, amit fekve el tudott érni.

Otthon maradt félbehagyva az élete. Ez a toll is, amivel én most a dolgozatokat javítom. És emlékezem. Többek között arra a blogbejegyzésre, amit a halála után nem sokkal megejtettem. (Itt van, hacsak a freeblog nem rendetlenkedik megint.) Az volt a vég. Ez meg a kezdet. A kettő között irtózatos mennyiségű szenvedés és emberi tapasztalat. Többek között, hogy nem tudjuk a napot és az órát. Hogy fogalmunk sincs, ha elindulunk valahova, hova érkezünk, mi lesz az eredmény. Hogy valójában úgy kellene élnünk az életünket mindennap, mintha az a nap az utolsó lenne. Pedig tényleg bármelyik az utolsó lehet, és csak utólag derül ki, hogy nem az volt. Hogy mindenki életében kellene valami értéknek lenni, amit önzetlen szenvedéllyel képes szeretni, mint ő a földrajzot.

Nemrég volt halottak napja, nemsokára advent. Advent, várakozás az eljövetelre. És nekünk a kettő között az utolsó út kezdete.

Most eszméltem rá, hogy a fentebb idézett írásomban is előhoztam Vergiliust. Tényleg minden mindennel összefügg. És a tárgyaknak valóban vannak könnyeik. Ughy Jenő, nyugodj békében!

Járok a pesti töredezett, koszos aszfalton, akármerre nézek - mocsok. Nemcsak az összefirkált házfalak, rommá zúzott telefonfülkék, elhajigált kukába való holmik rontják a látásomat, hanem legalább ennyire a rengeteg reklám, jobb esetben "csak" bugyuta, rosszabb esetben sötét elme és lélek hozadékai.

Nemrég hatalmas ponyván szembesültem az alábbi förmedvénnyel.

Elnéztem ezt a hölgynek nehezen nevezhető jelenséget, előbb elborzadtam, aztán sajnálni kezdtem. Őt is, meg azokat is, akik rácuppannak az efféle borzadályra.

Megpróbáltam megtippelni az életkorát - nem sikerült. Úgy néz ki, mint egy gyereklány, egy serdülőfélben lévő hormoncsomag, akiből az utóbbin kívül nemigen látszik semmi. Tizenhárom és fél éves éppúgy lehet, mint harmincnyolc, szélárnyékban. A tekintete rémisztett meg igazán, halálosan unott, mint aki már mindent ismer a világból - bár valójában semmit sem tud, ugyanakkor kihívó, bár hogy hova, ne firtassuk...

Piros rúzs, mesterségesen fehérített arcbőr, hogy Michael Jackson-klón-e vagy csak a kozmetikusok rémálma, nem is számít. Iskolából jön vagy drogdiszkóból? Olyan mindegy...!

Hölgyeim és uraim, ez volna korunk szépségideálja? Köszönöm, nem.

Utóirat: vajon mit reklámoz őkelme? Elárulom: ruhát. Csak nem tudom, kinek.

Régen kattintottam az LMP honlapjára. Ma megtettem, de látogatásom körülbelül 10 másodpercig tartott. Elküldött onnét a fejlécben látható szlogen: "Nem a korrupt politikai elitnek, hanem neked kínálunk szövetséget!"

Mármost van pár megjegyzésem.

1. Ha felvilágosítanátok, drága (= sok pénzembe' vagytok) LMP-sek, mikor őriztünk együtt disznót, hogy letegeztek? De egye fene, nem vagyok arisztokratikus alkat, tegeződjünk! Bár én vagyok az idősebb, nekem kellene kezdeményeznem, de nagy demokrata vagyok, legalábbis erre az öt percre.

2. Valami bukfenc van ebben a mondatban. Mert vagy nem tartoztok a politikai elithez, de akkor mért játsztok pártosdit és ültök a Parlamentben, vagy odatartoztok, de akkor ti is korruptak vagytok. Netán ti volnátok az egyetlen üdvözítő megoldás a haza minden bajára? Ti vagytok az egyetlen makulátlan élcsapat, mint annak idején a kommunista párt? Ekkora küldetéstudattal már háromszor is megválthattátok volna Magyarországot, sőt egész Ajrópát.

3. Mi volna a szövetség tartalma? Ti okoskodtok - én biomasszaként bólogatok? Ehhez nem elég a ti szürkeállományotok. Megjegyzem: senkié sem.

4. Ugyan magyarázza el nékem valaki, mit jelent a jelmondat mellett balról és jobbról a két gyalogosoknak szánt közlekedési lámpa! A bal piros, a jobb oldali zöld. A bal áll, a jobb halad. Szóval a piros - tilos. Vagy kommunista. Hiszen bal oldalon van. De ki számít nektek kommunistának? És miből gondoljátok, hogy áll, mint a cövek, és nem csinál semmit? A zöld meg mi? A környezetbarát(nő) képi szinonimája? És hova megy? Ajrópába? Vagy csak a zöld házikóba? (Ifjabbak kedvéért: a zöld házikó Budapesten a nyilvános illemhelyek beceneve volt. Még a 19. század végén kezdték őket kialakítani, mára nemcsak a zöld színük tűnt el a pesti utcákról, hanem maga az intézmény is kihalóban van... Bár újabban vannak kezdeményezések a fölélesztésükre.)
Szóval mindenki egy helyben toporog, kivéve a nagyon zöldeket, mert ők mindenre tudják a nagyon frankót? Vagy csak az egész "korrupt politikai elit" elpirult a bokájáig, mert az LMP végre leleplezte őket?

Ó, ha értenélek benneteket, nagyon zöldek! Na mentem, szervusztok, régi zsiványok! Majd szóljatok, ha egyesül az LMP, az SZDSZ, a PM és az abc többi vegyüléke.

Í

Már megint pirosra dörgöltem a szememet az alábbi cikk olvastán.

"Kétszer vastagabb a férfi kolbász a nőinél – a feministák kiakadtak
hvg.hu
2013. június 28., péntek, 13:13
Szerző: MTI
Férfi és női kolbászt árul Németországban egy üzletlánc, de a vevők nem nagyon lelkesednek az újításért.
A férfi kolbászok jóval fűszeresebbek és kétszer vastagabbak, mint a nőknek készült húsáru. Ennek ellenére a "nőkolbász" kerül többe. A csomagolást szintén bírálják feministák, mert az szerintük egyértelműen szexista. A nőknek szánt kolbászon izmos férfi feszít félmeztelenül felhős égháttérrel, míg a férfiaknak ajánlotton vonzó nő tüzes háttérrel.
"Természetesen nem dől össze a világ a kolbászoktól, viccnek is lehet tekinteni, de az egész makacsul továbbra is nemek közötti minőségi különbséget sugall az embereknek” – írta Antje Schrupp feminista újságíró politológus világhálós blogjában. „Megmutattam a páromnak a kolbászokat a csomagolásukkal, és ő is felháborodott, erre már klaviatúrát ragadtam! A probléma ráadásul általános, láttam már női és férfi mustárt is" – idézte a The Local című svéd lap német kiadása Schruppot.
Az üzletlánctól azt közölték, hogy a nőkolbász azért drágább, mert a férfinál jóval soványabb, alacsonyabb zsírtartalmú húsból és kiváló minőségű zöldségekből készült."

Eddig a "hír". És nyomban helyesbítenem kell. "A pirosra dörgöltem a szememet" talán nem is helytálló, hátha a piros szín a feministák negatív kánonjának eleme. Lévén túl energikus (= férfias, tehát szexista), tehát helyesebb lenne azt írnom, hogy "színtelenre (=semlegesnem) dörgöltem látószervemet".

A fenti hírből több dolgot le kell szűrnöm.

Ostoba ötlet nemi alapon kolbászt gyártani. Nem azért, mert szexista, hanem mert ízlésbeli dolog a húsáru vastagsága éppen úgy, mint ízesítése. Könnyen lehet, hogy több férfi szereti az erősebben fűszerezett ételeket, mint nő. (Ja bocs. Ez is szexista kijelentés. Attól persze még igaz is lehet.) Azonban ettől még nem csinálnék ilyen megkülönböztetéssel kolbászt, mert semmi köze a nemek lényegéhez. Már ha még maradt nekik egyáltalán valami. Az ilyetén kolbászmegközelítés a konzumhülyéket célozza meg, ami a túlzottan profitorientált (= aljas) cégek rájátszása a fennálló helyzetre.

A feministákat viszont pláne nem értem. Mitől szexista az a csomagolás, amelyik egyként a célréteg -kétségtelenül buta és felületes- szemléletét veszi figyelembe? Elvégre mindkét burkolaton az ellenkező nem vonzó képviselője van. A felhős égháttér mennyivel szexistább, mint a tüzes háttér? Miféle "üzenetet" látnak bele ebbe a nyomorult (és vacak) csomagolásba?

Arról nem szólva, hogy mi a fenét akarnak a feministák a kolbász vastagságától? Mennyiben érinti őket ez a probléma? Netán nekik is van...? Vagy csak úgy vannak, mint Móricka, és mindenről csak "az" jut az eszükbe?

Miféle minőségi különbség van a két kolbász között, ami hátrányos a nőkre? Hiszen éppen a nőkolbász készült válogatottabb alapanyagokból! Már ez se tetszik??? Látszik, hogy a feministák főzni se igen tudnak. Ha járatosak lennének egy picit is a gasztronómiában, tudhatnák, hogy éppen a fűszerezéssel lehet ellensúlyozni, elfedni az alapanyagok esetleges silányabb voltát. Ez fokozottan érvényes a nagyüzemi ételgyártásban. Ahogyan azt az üzletlánc részéről valójában közölték is, burkolt formában.

Na akkor épp itt az ideje, hogy elmeséljem, mi a baj a feministákkal. Ha nem vennék észre magukat, ők valójában azt az általuk férfiasnak, férficentrikusnak kikiáltott világot akarják meghódítani, amiben -állítólag- annyira szenvednek. Vagyis nem újfajta világot teremtenek, hanem a meglévőt akarják a maguk képére és hasonlatosságára formálni. Mindazt akarják maguknak, ami -szerintük- a férfiaké. Többek között a kolbászt is.

Ennek a meghódításnak a formája az, hogy semmi nem jó úgy, ahogyan van. Mindent bírálnak, mindenbe és mindenkibe belekötnek. Érdemi javító ötletük ellenben jóformán egy fia sincs. Szerintük ez a világ rosszul van berendezve, ami attól válna jóvá, ha minden korábbi normát megsemmisítenénk. Tehát tapossuk el a tradíciót, mindegy, hogy a családról van szó, a Bibliáról vagy a birkózásról, a biológiai-fizikai adottságokról, a katonai hősiességről vagy a gyereknevelésről.

Mi következik ebből? Hogy a feministák csak a meglévő világot képesek lerombolni, valójában újat alkotni képtelenek, mert ehhez ész és tehetség kéne, meg néhány olyan egyéb jellemvonás, ami láthatólag nem tombol bennük. Attól, hogy a férfiakat kiherélik, nekik nem fog kinőni ezer Viagra hatására sem. Képletesen szólva, ha a fiúkat szoknyában járatják, attól nem válnak nővé, legföljebb elférfiatlanodnak. Mert elbizonytalanodnak. Mert a saját identitásukat innentől mások akarják számukra meghatározni. Mert csúnya dolog lesz bátornak és energikusnak lenni, okosnak meg végképp, mert az osztályelső sem lehet fiú. Az maga a tömény szexizmus. Kvótákat kell fölállítani erre is. Lehet, hogy sokkal butább a kicsike, de legalább lány. Ha nem megy szép szóval, törvényileg kell elérni. Akár a parlamentekben, nemde? Ha nincs elég képviselőnő, majd gyártunk jogszabályok révén. Kötelezően. És kvótákat mindenhol másutt is, az élet minden területén. Ha nincs elég okos, majd kinevezünk eszesnek párat a hülyék közül. Ha tehetségtelen, majd fölhazudjuk tehetségesnek.

És tessék mondani, amit a feministák művelnek, az nem maga a szexizmus? Hiszen ők a férfiakat akarják háttérbe szorítani. Ja, hogy az helyes törekvés. Inkább kolbászt a csajoknak. A vastagabbikból, a nemcsókos ajkaik közé, hogy egy darabig elrágódjanak rajta és ne tudjanak megszólalni. Ámen.

Néha elgondolkodom, tényleg érdemes volt-e minket, nőket az írás-olvasás művészetének közelébe engedni. Most éppen Schmidt Mária (történész) győzött meg arról, hogy ez nagy hiba volt.

Lőn, hogy a múlt héten a Heti Válaszban Lánczi András közölt cikket a nőkről. A hely igen erősen korlátozott volta miatt vázlatosan vetett föl pár dolgot. Alig egy oldalnyi terjedelemben mély érvelésre nincs alkalom, legföljebb a téma néhány fontos pontját lehet érinteni. Ehhez képest afféle kolerikus epeömlést váltott ki a kérdés Schmidt Máriából, enyhén szólva félreértve Lánczi szavait. Nos, egy történésznek is illene tudnia szöveget értelmezni. Igaz, régóta nem kapnak az e tudománnyal foglalkozók képzésük során filológiai műveltséget, ez sajnos sokukon meg is látszik. Hogy Schmidt Máriának is ez-e a baja, vagy csak a nőstényördög félretolta benne a képzett tudóst, nem tudom, de bevallom, nem is nagyon érdekel, mert az eredmény szempontjából ez közömbös.

Saját lapján válaszolt Lánczinak, amely szösszenet itt olvasható:
http://www.schmidtmaria.hu/szakma/cikkek_publikaciok/schmidt_maria_valasza_lan.html

Ez a válasznak szánt elfuserált propaganda két bekezdés, valamint egy lábjegyzet.

Az első bekezdésben a Nietzsche-idézetből kiragadott korbácsnál ragad le - jellemző módon. Nem túl kreatív felhasználási javaslatainak kritikáját mellőzöm, nincs kedvem közhelyekkel szemben közhelyeket felvonultatni. Csak arra hívom fel a történésznő figyelmét (ez a megjelölés már diszkriminatív? Magában hordja netán a genderelmélet semmibe vételét? Hah! Börtönbe azzal, ki ilyet leír!), hogy olyasmin élcelődik, amit Lánczi cikkéből többszöri olvasás után sem lehet kihüvelyezni. Amint az világosan kitűnik Lánczi érveléséből:

"Elnézve a mai magyar vitákat - a női kvótától a családon belüli erőszak megfékezéséig - le kell szögezni: minden eszközzel fel kell lépni a családon belüli erőszakkal szemben, legyen az áldozat nő vagy férfi. Ezzel azonban csupán zárójelbe tettük Nietzschének a címben feltett kérdésére adott válaszát..."

Vagyis nem jutottunk el a megoldáshoz, csak zárójelbe tettünk valamit, amint e kor megkívánja. De mi volna a megoldás? A férfiak átnevelése erre a célra létrehozott táborokban? Netán kasztráljuk őket? Utóbbitól nem vagyunk messze, még ha nem is fiziológiai értelmű pillanatnyilag a beavatkozás. A megoldási javaslatokkal Schmidt adós marad.

Arról nem beszélve, hogy figyelmen kívül hagy egy fontos szót az általam idézett szövegből: a férfiáldozatokat szem elől téveszti. Ugyanis elfelejtkezik arról a tényről, hogy a családon belüli erőszak korántsem csak a nőket sújtja, csak rájuk kevésbé jellemző a másik nemhez tartozó egyed verése, viszont különféle eszközökkel való testi sértést, sőt gyilkosságot meglehetősen gyakran követnek el nők. Vagyis legalábbis nem egyoldalú a kép.

Zárójelben.
Amúgy mi is a család? "Hála" az Alkotmánybíróságnak, mára ez sem olyan egyszerű. Ez az ára, ha a "demokrácia" intézményeinek képviselői olyanba ütik az orrukat, amihez semmi közük, amikor jogászok nyelvészt kezdenek el játszani, módosítván a Magyar Értelmező Szótár idevágó adatait, ezzel a régóta létező nyelvi háború részeseivé válnak - és a rossz oldalon. Identitásunk azon alapul, hogy vannak bizonyos axiómaként is felfogható elemek, melyek közös birtokát képezik egy adott identitást vallóknak. Ha ezeket kiforgatják alapjaikból, új értelmeket adnak régi fogalmaknak önkényesen, szerves fejlődés nélkül, azt lehet forradalomnak nevezni, viszont ennek következményeit nagyon jól ismerjük a történelemből. Ha egy ilyen forradalmi attitűd egy közösség egyik legfontosabb bázisát, a nyelvet erőszakolja meg, az tragédia. Mondjuk Schmidt Mária erről is elmélkedhetne hasonló hévvel és gyakran.
Zárójel bezárva.

Fentiek fényében jobb, ha Schmidt megérti, nem tanácsol korbácsot Lánczi egyetlen férfinak sem. Bár Schmidt szövegét olvasva magam nem állok távol az ötlettől... Különösen az alábbi ostobaság olvastán:

"Lánczi legfőbb érve, hogy a női emancipáció a természet törvényeivel ellentétes, amit az is bizonyít, hogy Nyugaton kezdődött, „ahol a természet tiszteletét felváltotta a természettel szembeni közömbös vagy ellenséges viselkedési mód.” (Hanyagoljuk most, hogy a zöld mozgalmak is ott kezdődtek, ami eleven cáfolata az előbbi állításnak.)"

Nos, a zárójelben álló mondat maga a zöld-ség. Nem volna szükség se Nyugaton, se Keleten zöld mozgalmakra, ha az úgynevezett civilizált világban szemernyi tiszteletet is tanúsítanának a természet iránt. Ezeknek a szervezeteknek a léte éppen arra bizonyíték, hogy egy kisebbség fölfedezte a födőn a púpot: oly mértékig kizsaroljuk a természetet, hogy ha nem változtatunk a magatartásunkon, rövidesen élhetetlen lesz a bolygónk. A nagy többség ma is pontosan azzal az érzéketlen, brutális életmóddal él, amivel nem szabadna. A kisebbség meg olykor legalább ilyen agresszív stílussal nyomul, lásd a Négy mancs nevű hálózatot. A szubtilisabb dolgokról szinte szót sem érdemes ejteni, de példának okáért tessék szíves megnézni nemegyszer milyen drága, fényezett (=vajmi kevéssé környezetbarát) papírokon nyomják a "környezetvédők" a propagandájukat. De mondok még egy példát, csak hogy a gyöngébbek is értsék, a többiek meg élvezzék a finom pikantériát.

A szelektív hulladékgyűjtésben szerepelnek például azok a sárga kukák, amelyekben bizonyos műanyaghulladékok elhelyezhetőek. Na most idézek a Főkefe honlapjáról:

"Bedobhatóak: ásványvizes PET palack, kiöblített háztartási flakonok és azok lecsavart kupakjai (samponos, habfürdős, stb.), háztartásban előforduló tiszta fólia (szatyrok, tasakok, csomagoló fóliák, stb.).
Tanácsok: A tejes, joghurtos poharakat öblítsük ki bedobás előtt!
Ne dobjunk bele: zsíros, olajos, háztartási vegyi anyaggal szennyezett (nem kimosott) flakont, margarinos dobozt, élelmiszer-maradványt tartalmazó műanyagot, hungarocellt, CD-lemezt, magnó- és videokazettát, egyéb műanyagnak ítélt hulladékot (pl. nylonharisnya),mert újrahasznosításuk jelenleg nem megoldott!"

Tetszik érteni, ugye? TISZTA állapotban tessék a mocskos kukába dobni a műanyagokat. Vagyis tessék ivóvizet, vegyszert pazarolni a szemétre. Mert a harisnyát, a CD-lemezt még csak megértem, de a margarinos dobozt???? Az élelmiszer-maradvány maga a fertő? Na persze, ha inkább a dioxinos táp a disznónak, mint a moslék... Vagy a margarin ennyire káros a környezetre? Mit etetnek meg velünk? Ez a környezettudatos életmód?

De kanyarodjunk visszább, bár eddig is ugyanarról beszéltem.

Engem a demográfiai folyamatok és az írni-olvasni tudás közt összefüggés könyvtárnyi irodalma nem érdekel. Egyetlen kérdésem van. A lényeg maga. Mit nyertünk mi nők az emancipációval? Hogy nem a férjemtől függök, hanem a munkáltatómtól, a főnökömtől? Nagy vívmány, mondhatom! Amikor a kommunista párt hatalomra juttatta magát, akkor is meghirdették a nők "fölszabadítását". Ja. Fölülhettünk a traktorra, de jó nekünk! Hány nő lett boldogabb, hogy "kinyílt számára a világ"? Tényleg boldogabbak lettek? Vagy csak elkápráztatta a szemüket és fejüket a csillogó-villogó virtualitás?

Magyarázza el nekem Schmidt Mária, miként lehetséges, hogy évszázadnyi ideje a legtöbb pálya megnyílt a nők előtt, ennek dacára egyetlen valamirevaló karmester- vagy zeneszerzőnő sincs. Mert elnyomnak minket azok a csúnya férfiak, ugye? Vagy talán ott kell keresni az okot, hogy a női agy (és lélek) tényleg más, mint a férfié? Amikor az összetett, bonyolult struktúrák teoretikus kezeléséről van szó, az ritkán a nők terepe. Nem arról van szó, hogy butábbak vagyunk úgy általában, hanem másra alkalmas az intellektusunk. Ezen a genderelmélet sem segít, sajnálom.

Mi a véleménye Schmidt Máriának Bingeni Hildegardról? És Szent Erzsébetről vagy Teréz anyáról? És ezzel szemben mit gondol a női súlyemelésről vagy bokszról meg az abortuszról? Nemde a személyek magukban hordoznak valamit a női princípiumból? És a megnevezett jelenségek mit hordoznak? Az emberiség úttévesztését?

Ezek a személyek vagy jelenségek csak metaforák. Mondhatnék száz hasonlót. A kérdés az, hogy meddig lehet elmenni a természet megerőszakolásában. Mert az élőlényeknek, a dolgoknak van természetük. Nemcsak az természet, ami körülvesz minket, hanem az is az, ami bennünk lakozik. Egy sajátlagos, az adott fajra jellemző magatartás- és létmód, bizonyos kötöttségekkel és korlátokkal. A külsődleges formák változhatnak az idő függvényében, de a belül rejtező lényeg ugyanaz. Ha ezt a lényeget akarjuk erőszakkal megváltoztatni, abból baj van. Nem lesz, hanem van.

Most azon a ponton állunk, hogy az emancipáció rég átformálódván feminizmussá, már sok nő számára a férfi legyűrése a cél. Tessék szíves megnézni bármelyik emancipa honlap hozzászólásait. A legkisebb megértés, tisztelet hiányzik a férfiak iránt. Árad a megvetés, a becsmérlés, az obszcenitás. Miért? Ettől jobb lesz valami? Vagy talán ez minden, amit némelyek ki tudnak facsarni önmegvalósításuk során az egójukból? Ezt az egót nem is érdemes megvalósítani. Csak kárt okoz.

Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek - hogy János evangéliumát citáljam. Csak egy slusszpoén a végére.

Mint afféle tudós nő, még lábjegyzetet is illeszt tudományos mondandójához. Ennek egy passzusa keltette föl az érdeklődésemet.

"Helyesen: Az így szólott Zarathustrából:„Du gehst zu Frauen? Vergiss die Peitsche nicht!˝ „Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort!”(1908-es fordítás Dr. Wildner Ödöntől)."

A folytatás már nem érdekel, pitiáner kis csipkelődés. De ez érdekes. Mármost az még csak helyesírási huba, hogy 1908-es. Szerintem 1908-as, de nem számít. Az viszont - ha már játsszuk a filológát - nagyon is számít, hogy Wildner Ödön fordításának a címe: "Im-ígyen szóla Zarathustra", nem pedig "Az így szólott Zarathustra". De még ez is semmi ahhoz képest, amit tudós asszonyunk elhallgat. Ugyanis az ominózus mondatot ("Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort!") egy anyóka, egy sok tapasztalattal rendelkező asszony mondja Zarathustrának. Vagyis egy NŐ. Kettes személyi számmal, ha lett volna Nietzsche (és Zarathustra) idejében efféle ínyencség. Volt oka rá. Az imént bizonyítottuk.