magán-köz-vélemény

Amint a címből is kitűnik, ezúttal a modern művészetről ejtünk pár szót.

Apropója egy minapi hír, miszerint egy olaszországi múzeumban a takarító elvégezte a dolgát, azaz rendet csinált és mindent oda helyezett, ahová való. De inkább idemásolom az egész hírt, hiszen rövid és tömör, mint a higiénés asszisztens fölmosófája.

"Kidobta a szemétből készült művet a takarító
2014.02.20.     

A takarító szorgalmasan végezte munkáját a dél-olaszországi Bari galériájában, amikor szétszórt kartonlapokat, újságokat és morzsát vett észre a földön. Gyorsan összeseperte, hogy a kortárs művészet kedvelőit tiszta padló várja. Másnap azonban kiderült, a takarító Sala Murat egyik installációját dobta ki. Lorenzo Roca, a Chiarissima nevű takarítócég feje azt mondta, alkalmazottjuk csak a dolgát végezte, és a cég biztosítása fedezni fogja a mű 10 ezer euróra (3,16 millió forintra) becsült értékét – írja a BBC.
Antonio Maria Vasile marketinges szerint azonban a művészek is hibásak, mivel nem jelölik meg egyértelműen, mi az alkotás része, és mi nem. Nem is ez az első eset: 2010-ben a felkapott brit művész, Damien Hirst sörösdobozokból, kávéspoharakból és egyéb mocsokból összetákolt alkotását dobták ki véletlenül, de így járt a londoni Tate Modernben kiállító Gustav Metzger is, akinek papírszemetét hajították a kukába."

Ahogyan látom, az emberi normalitás olykor sorozatban működik, hiszen nem az első eset, hogy műtárgynak álcázott mocskot oda utalnak, ahova való.

Számomra kérdés, hogy pár marék kartonlap, újság és morzsa mi a fenétől ér 10.000 eurót, még akkor is, ha sietve idegen névvel illetik ("installáció") és "alkotója" divatos név.

Tulajdonképpen itt be is fejezhetném nyelvem köszörülését a modernitás agybaján, csakhogy innentől kicsit komolyabbra fordul a szó, mert ennek az amúgy tragikomikus történetnek sokkal távolabbra ható következményei vannak. Különösen is, hogy éppen most került a kezembe egy 2012-ben készült interjú Gulyás Gáborral, aki akkoriban a Műcsarnok igazgatója volt. Mivel újabban az interneten az a szokás terjed, hogy régebbi lapszámokat se lehet ingyér' használni, a cikk számomra különösen fontos részeit ide fogom gépelni, ezúttal link nélkül, ha valakit az egész érdekel, kaparja elő a Heti Válasz 2012. évi 36. számát (szeptember 6.). Az interjú lényeges pontja a "Mi a magyar?" című kiállítás, melynek bizonyos elemeire is van utalás az alábbiakban.

"- Újságíró: De nem mind maradandó: egy arannyal lefújt kisbicikli, egy mégoly szellemes árnykép a falon vagy két csík őrölt paprika nehezebben őrizhető meg az utókor számára. Még tán az is kérdés, hogy ez művészet-e.
- Gulyás Gábor: 1929 óta, amikor Marcel Duchamp egy közönséges piszoár műalkotásként való kiállításával új irányt szabott a képzőművészetnek, mondhatni más paradigmában mozgunk. Kétségkívül más ezeknek a műveknek a hatásmechanizmusa is, mint a hagyományos táblaképeké."

Itt jön pár becsmérlő szó az értetlen közönségről, aztán:

" - Újságíró: A közönség hozzáértése mellett az is kérdés, hogy a kortárs alkotók beszélik-e a közönség nyelvét.
- Gulyás Gábor: A művészettől most is valami olyasmit várunk el, amit Arisztotelész katarzisnak nevezett. Évszázadokon át a legfontosabb, ami egy műalkotást meghatározott, a szépség volt. Ez kényelmessé is tette a befogadót, mert elég volt megnéznie egy festményt, és azt mondani rá, hogy tetszik. A kortárs művészet esetében - nagyjából Duchamp óta - a katarzis nem a szépség, hanem valamilyen gondolattal, ideával való szembesülés révén jön létre. Egzisztenciálisan fontos kérdésekkel a hétköznapi életben egyre kevesebb alkalmunk van szembesülni, s arra is egyre ritkábban szorulunk rá, hogy gondolkodjunk. Miért is fárasztanánk magunkat ilyesmivel? A kortárs művészet szerint a katarzis miatt. Ahogy egy közeli ismerősünk halálakor érzett gyász talán lehetőséget ad az elmúlással való szembesülésre, vagy egy vallásos élmény a transzcendenciával való találkozásra, úgy teremthet alkalmat egy jó műalkotás valamely fontos idea katartikus megélésére."

Mármost bennem katarzis és ideák helyett kérdések fogalmazódnak meg.

Az újságíró (Sümegi Noémi egyébként, jár neki, hogy leírjam a nevét) helyes problémát fogalmaz meg, amikor arra kérdez rá, mi nevezhető egyáltalán művészetnek. Válasz természetesen nincs, csupán sznobkodó visszamutogatás egy valóban beskatulyázhatatlan (abnormális) egyedre, aki állítólag új irányt szabott a képzőművészetnek a pisildéjével.

Tehát újra fölteszem én is a kérdést, mi a művészet, mi nevezhető műalkotásnak, ki mondható művésznek?

A családi piszoárt nem tudom kiállítani, mert nem rendelkezünk vele, de sárga négyzeteket lila pöttyökkel én is tudok kreálni. Akkor én most művész volnék? Ha nem, miért nem? Mert nincs papírom róla? Nevezett sárga-lila vászonrongálás -tegyük föl- még senkinek nem jutott az eszébe. Tehát "alkotásom" egyedi, új, sosemvolt. Ekkor sem vagyok művész? Mitől leszek az? Ha eleget ír rólam a sajtó? Mennyivel kevesebb idea van az én sárga-lilámban, mint egy piszoárban? Én is bele tudok magyarázni bármit. Mit lehet egyébként belemagyarázni egy piszoárba? A pisit? Ettől nagyobb dolgot aligha... Nagydolgokra alkalmatlan eszköz ez. Attól, hogy egy piszoárt kiállítunk közszemlére, mért válna műtárggyá? Mert sokan nézik? Hogy ez műtárgy, az csupán a "művész" önkényes kijelentése vagy van bármiféle alapja? És ha van, mi volna az? Milyen "egzisztenciálisan fontos kérdést" képes egy piszoár fölvetni? Van-e határ műtárgy és nem műtárgy között?

Salvador Dalí egykori ötlete, hogy nagy nyilvánosság előtt meztelen nőket hempergetett meg festékben és vászonon, aztán eladta jó pénzért hülyéknek, modern művészet vagy a modern művészet karikatúrája?

A művész, mármint az igazi, nem ezekre a pisihuszárokra gondolok, többek között arról ismerszik meg, hogy van valami, amit csak ő tud abban a formában, amiben kifejezi magát, és amellett, hogy egyedi, különös, nevezzük akár formabontónak vagy forradalminak (micsoda hülye szavak!), képes valamiféle egyensúlyt találni önmaga újdonsága és a befogadók léte között. Szándékosan nem a befogadók gondolkodásáról, világlátásról, ízléséről és egyebekről beszélek, hanem a létükről, ami foglalata és lényege minden egyéb részegységnek, legyen az a műélvező filozófiája, hite, véleménye, felfogása. A művészetben mindig egzisztenciák ütköznek, az alkotóé és a befogadóé. Ha az alkotó képes valamit életre hívni, ami megérinti a közönség létének bármely elemét, akkor (mű)alkotásról beszélhetünk és katarzisról is, jobb esetben. A szem, az agy, a lélek, a szív katarzisáról. Csakhogy nehéz eltekinteni az értékektől, mert "megérinteni" úgy is lehet valakit, hogy provokálom, megbotránkoztatom. Csak provokálom, csak megbotránkoztatom.

Persze abban a pillanatban, hogy értékekről beszélek, nyomban metafizikai síkra lépek.

Manapság az érték egyrészt igen gyakran pénzben mérendő, másrészt -ugyebár- mindenkinek más és más az érték. Mióta az ember önmaga istene lett, maga szabja magának a törvényt, amit aztán esze ágában sincs betartani, azóta az érték is megkérdőjeleződött, mint lassan már minden, ami emberi, minden, ami természetes.

Mi más lehetne a művészet egyik legmarkánsabb jellemzője, mint a szépség? "A szépség menti meg a világot" - ahogyan Dosztojevszkij mondja. A szépség látszólag megint csak relatív. Kinek mi a szép? Csakhogy van itt egy kis bökkenő. Amit a görögök kalokagathiának neveztek, vagyis a szépség és a jóság együttesének. Vagyis pontosan tudták, hogy tartalom és forma szorosan összetartoznak. A valódi szépség sohasem felszínes, üres, hanem gazdag esszenciával bír, ami az erényt is magában foglalja. És megfordítva. Ha úgy tetszik, a tökéletesség vágya testesül meg a műalkotásban. Így aztán a művészet nem csupán esztétikai kérdés, hanem filozófiai is. A lét kifejezője. De minek a kifejezője egy piszoár...? A modern ember létének? Akkor meg is érdemeljük, hogy ott tartunk, ahol.

Valaki tán azt mondhatná, sok idő telt el a görögök óta, a kereszténység tökéletesség-ideája sem mérvadó már rég, megváltozott a világ. Persze. Csak megint egy bibi van: az ember, a homo sapiens maga. Sok minden más lett az eltelt évszázadokban-ezredekben, de az ember alapvető és legfontosabb kérdései ugyanazok: élet és halál, lét és nemlét, boldogság és szenvedés, szerelem-szeretet és gyűlölet, barátság és ellenségesség, erény és bűn, szép és rút, ok és cél, jólét és jól-lét. Ha valaki ezeket is képes tagadni, értelmükből kiforgatni, akkor tényleg nem marad más hátra, mint egy piszoár peremén kapaszkodva lógni a nihil szakadéka fölött. Csak egy kérdésem maradt: kapaszkodunk még vagy már aláhullottunk?