...vagyis "vannak könnyeik a tárgyaknak".
Vergilius Aeneisének 1. énekében hangzik el ez a mondat, amikor a menekülőben lévő főhős, Aeneas várván a karthagói királynőre, hogy az eldöntse sorsát, egy szentély képeit nézegeti, s döbbenten fedezi fel, hogy a képek elpusztult hazájának állítanak emléket, megörökítve a görögökkel folytatott vesztes háborút.
Nem, nem filológiai fejtegetés következik, csak elöljáróban meg akartam magyarázni a címet, hogy a latinul nem tudók is értsék. Bár ha Babits azonos című versére gondolnak, az is megteszi.
A minap dolgozatokat javítottam. Kiválasztottam magamnak egyet a számos piros tollam közül. Kedvelem a rollertollakat, könnyed és folyamatos írást tesznek lehetővé. Már a többedik dolgozatot firkáltam össze, amikor egy percnyi pihenő során rámeredtem az íróeszközre. Nem én vettem, elhalt unokanagybátyámtól maradt rám. Lakása fölszámolása során számos apró tárgyat nem volt szívem kidobni, köztük ezt se. Az oldalán átlátszó műanyag, ezen keresztül látszik, mennyi tinta maradt még. Alig a negyede hiányzott. És erről újra eszembe jutott, akitől megörököltem.
Nem tudom, mikor vette-kapta ezt a tollat. Amikor munkára fogta, aligha sejtette, hogy ő már nem fogja elhasználni.
Tanárember volt, mint magam is. Illetve dehogy olyan, mint én!
Történelmet és földrajzot tanított, gyakorlatilag szinte az egész életét egyetlen általános iskolában élve le. A földrajz volt a mindene. Járt sokfelé a világban, hosszú körutakat szervezett magának a hatvanas-hetvenes években, amikor ez nem is volt olyan egyszerű. Nemcsak a politikai helyzet miatt, a Nyugat-Kelet vasfüggönyös elkülönülése okán, hanem akkoriban még nem voltak olyan segédeszközök, mint az internetes helyfoglalás vagy a mobiltelefon. Hogy úgy mondjam, kézi erővel kellett mindent megoldani. Aztán eszembe jutott egy-két levelezőlap is, amiket innét-onnét hazaküldött az édesanyjának, hogy tudassa, minden rendben, majd jön valamikor. Mire ezeket az édesanyja kézhez vette, ő már árkon-bokron túl járt, rég egy másik városban vagy országban volt.
Mindazt, amit magába szívott itthon vagy külföldön, kiárasztotta a növendékeire, mint egy bővízű folyó. Szenvedélyes elkötelezettsége olyan erős hatással volt számos tanítványára, hogy annak nyomai máig fellelhetőek az életükben.
Volt egy lány, aki rendszeresen küldte neki ünnepre az üdvözlő lapokat-leveleket, és egyben mindig beszámolt élete folyásáról. Kikerült a hölgy Angliába, és még onnan, évtizednyi idő múltán is megemlékezett az ő egykori tanáráról, újra meg újra felbukkanva a múltból. Nem is lett szakmabeli, ha jól emlékszem. Nem akart semmit, csak kedves volt és nem felejtő.
Van híres tanítványa is, Kubassek János például, aki ma az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója. Több interjúban megemlékezett róla, mivel azok között szerepel, akik elindították pályáján. Többször meg is látogatta öreg tanárát a kórházban. A kórházi folyosó padján ülve mesélt elragadtatással, milyen tanára volt még az általánosban, hogy mennyit köszönhet neki. Nemcsak szakmailag, emberileg is. Őrizgeti ő is hűségesen a példaképet ma is.
A tollról még más is eszembe jutott.
Nemsokára három éve lesz, hogy megkezdtük vele élete utolsó, legkínkeservesebb útját. 2010. december 1-én került kórházba. Nem lévén saját családja, felesége, gyermekei, anyámmal, aki első unokatestvére anyai ágról, kísértük el, mert akkor már a betegségének súlyos tünetei miatt nagyon nehezen tudott járni. Aznap hó esett, majd ónos eső. Ma is alig hiszem, hogy saját lábán képes volt elcsoszogni erre az útra. Menet közben még befizette a heti lottót, aztán a kórház. Onnan már ki sem engedték, látva a leleteit és az állapotát. És már nem ment haza soha többé. És aznap este elesett, és már nem tudott többé lábra állni. Bal oldalára lebénult. A világutazó élete egy ágyra korlátozódott, és arra a pár tárgyra, amit fekve el tudott érni.
Otthon maradt félbehagyva az élete. Ez a toll is, amivel én most a dolgozatokat javítom. És emlékezem. Többek között arra a blogbejegyzésre, amit a halála után nem sokkal megejtettem. (Itt van, hacsak a freeblog nem rendetlenkedik megint.) Az volt a vég. Ez meg a kezdet. A kettő között irtózatos mennyiségű szenvedés és emberi tapasztalat. Többek között, hogy nem tudjuk a napot és az órát. Hogy fogalmunk sincs, ha elindulunk valahova, hova érkezünk, mi lesz az eredmény. Hogy valójában úgy kellene élnünk az életünket mindennap, mintha az a nap az utolsó lenne. Pedig tényleg bármelyik az utolsó lehet, és csak utólag derül ki, hogy nem az volt. Hogy mindenki életében kellene valami értéknek lenni, amit önzetlen szenvedéllyel képes szeretni, mint ő a földrajzot.
Nemrég volt halottak napja, nemsokára advent. Advent, várakozás az eljövetelre. És nekünk a kettő között az utolsó út kezdete.
Most eszméltem rá, hogy a fentebb idézett írásomban is előhoztam Vergiliust. Tényleg minden mindennel összefügg. És a tárgyaknak valóban vannak könnyeik. Ughy Jenő, nyugodj békében!
Utolsó kommentek